Vörös Duna

Felhőbe hanyatlott, árnyba, 
Délnek azúr mennyezete.
Elzárva nap s halvány hold,
És bohócos fény helyette.
Nagy épület, semmi tudás,
Rétegelt butaság gyepe.

Egykor a tudás tárháza,
Most a tunyaságnak helye.
Egykor lektor tanított itt,
Immár hülyeség ürege.
Mára udvari bolondok,
És lármás cirkuszi zene.

Nagy bajnok áll ezen élén.
Rémes hordák hadvezére.
Sarlója népeknek veszte,
Kelet pörölye kezébe.
A szörny, kinek neve Haelthe,
Terror és káosz művésze.

K-épület szentelt földje,
Melyhez lóval vonulá fel.
"Jöjjetek gyáva vitézek!"
Mondta e szavakat gőggel.
"Teremjen e hely oly embert
Ki most velem birokra kel!"

És rabokat hozott elő ezzel.
Egykor nemes vitézeket.
Sarlóján felemelé, de
Nem hajtanak soha térdet.
A gyarló penge meglendül,
S keselyükre hagyja őket.

"Testvéreink, bajtársaink"
"Fekszenek temetetlenül!"
"Íly szégyent el nem viselünk!"
Szólalt egy hős a sok közül.
S csak heten lépnek melléje.
"Bajtárs, ne harcolj egyedül!"

Betonököl, mivel lesújt
De óv is, e legnemesb úr
Gaiát aszfaltba zárja
S tövise soh' többé nem szúr
Majd acéllal felhőkbe tör
És a hegyeken is átfúr

Márvány ujjaival enyhít
Eme hölgy ura szigorán
Ahol jár alabástromot,
Ébenfát hagy maga után
És a zord tömbök helyett
Ívek, kupolák fénykorán

Fogaskerékből, csapágyból
Nevel lángokádó acél
Sárkányokat, e krómozott
Vadak ura, de húsa él
Nem fertezi a Gépezet
Ama ádáz lélekhóhér

Vitéz, hős kalapácsával,
Utak teremtő mestere.
Acél szörnyeket szelidít,
Vasút, s szemafór fegyvere.
Mögötte ál vasparipák
S hosszú mozdonyok erdeje.

Mérnök s biológus egybe,
Az ötvöző, gyógyít s kutat.
Rakétát is ő hajtja meg,
Jobb kompozitot ő mutat.
Természettudomány ura,
Az, ki mutatja az utat.

Atomok, fotonok közt jár
És csillagok szívébe tör
Egy huszár, kinek szablyája
Lézer, xenonban tündököl
A nucleust leigázza
S a hideg többé nem gyötör

Villanyosok és infósok,
Programozásban jártasak.
C++ és Altiumban
Építenek ők várakat.
Egy digitális világban
Teremtenek szép tájakat.

Gazdászok is megjelennek,
Trendek bölcs jövendölői.
Holnap, s után tudják mi lesz.
Sztohasztika úttörői.
Cégek, vezetésben élen,
S a piacnak szent őrzői.

E nyolc vitéz hadba megy most
Lágymányosnak torz színterén.
Megfordulni, meghátrálni,
Egy sem akar, nincs más remény.
S vonulások már hallható
Buda nagy betondzsungelén.

Meg reng a föld Lágymányosnál,
Árny testek száza tör elő.
Keleti, ős medve ordít,
Mely hangja tiszta, nyers erő.
S rohamra kelnek e hordák,
El vörösül a levegő. 

Szélfútta, hunos egy alak
Lép elő rongyos sátrából
Tüsszentés is felborítja
Mindazt, mit tákolt mohából
Nincs maradandó, mit alkot
Csak nyom lova patájából

Betontüskék emelkednek
E szajha léptei nyomán
Szürke tömbök, piramisok
Márvány katedrális porán
Mennyei szépséget éget
Modernizálás oltárán

Gépistenhez imádkozó
Torz akolitus ascendál
Húsát gyengének találja
Helyette hideg titán áll
Szív zúg, kattog, ereiben
Már csak olajat cirkulál

Evezők messzi hangja szól, 
S Morcos kalaúz fütyül fel. 
Nagy szárazföldi bárkáját 
Motor helyett hajtja kézzel.
Nem dolgozott ő soha még
Dugattyúval és kerékkel.

Füst s kemikália közt jön 
A káosz elementálja.
Az alkémia és kotyvasztás
Eme hóbortos hölgy álma.
Béka lencséből vegyszert főz,
S gyógyszereket a menzára.

Csörgődobjaival táncol
Egzotikus füstök szárnyán
Szellemekkel kommunáló
Őrült, ágyékkötős sámán
Minden aszály vért követel
Szűzlányok égjenek máglyán

Az absztrakciók tornyáról,
Leereszkedik egy alak.
Papír egyetlen fegyvere,
És programjai mind vacak. 
MI írta azokat is.
A matek szerinte kacat. 

Közgazdász vörös árnyéka,
Sarlójával jelenik meg.
Szakdolgozatában hörög
S kapitalizmusról pisszeg.
Tervgazdálkodás a jövő,
Mert csak azt találja fittnek.

"Pusztítsatok, rabszolgáim!"
"Egy lovagjuk sem maradhat!"
Vonult lovával Haelthe,
Miként mondta e szavakat.
Megérkezett a csatába.
Vezére e torz csapatnak.

Eme gonosz ember ellen
Minden harc s csata hiába.
Minden megölt katonáért,
Ezret hoz föl a világra.
Gyáva sokaság vezére,
Sötét hordáknak királya.

Lőn, megtántorodik a Nyolc
Szent fényük elhalványodik
Tekintetük, utoljára
Tiszta egekre szegezik
Majd hattyúk gyászos szavára
Lelkeiket kilehelik

K épületnek oly édes
Arany irgalma alászáll
Nyolc megtöretett test helyén
Ismeretlen alak feláll
Nyolc ékkő fénylik homlokán
A Mhærn Ökh! Az Éj is megáll!

Haelthe sarlóját emeli
Véres penge tán remegne?
Célja mégis változatlan
Pörölye, kelet kegyeltje 
Lesújt K-nak felkentjére
De megtörik az ereje.

És Haelthe térdére esik
A föld körötte megszakad
Mhærn Ökh a sarlót megfogja
Ó mennyi vér hozzá tapad
Felemeli, villám lesújt
S ezer szilánkra széthasad

Nyolc koporsót emelnek fel
Vitézségtől, vagy tán gyásztól
Oly nehezek, de ők büszkén
Viszik a csata mocskából
Biz több is kijár nékik, mint
Rothadni távol hazától

És visszatérnek szent földbe
K épületnek keblébe
Arcuk mily nemes és mily szép
Hazájuk tiszta fényébe
S Mhærn Ökh keserves könnye hull
Létének cipelésére

A Mhærn Ökh elvágtatott rég
Nem tudhatjuk, hol lakozik
De nyolc csillag ragyog ott
Hol a nyolc hősünk álmodik
S gonosz nem léphet a földre
Melyben nyolc kard rozsdásodik

De eljő az idő, amikor a vörös sarlót újrakovácsolják
És a Nyolc felébred álmából
Négyen fognak elfordulni a fénytől
Minden folyó medréből kiszáll, a tengerek párába forranak
Kő nem marad kövön
S akkor Mhaern Ökh visszatér
S Haelthét kitaszítja a világ köreiből
Akkor egy új Nyolc emelkedik
Kik a világot újraépítik
(Yhöwen Dhöl próféciája)