Qhor Vynus ostroma

Lásd ti, tudásnak hadai:
Remegnek a világ oszlopai,
Csömörlik a tudás fája,
Ostoba ködfelhő szállott rája.
Van-e vitéz, ki megsegít?
Az, ki e gonosz tengert csendesít.

Seregünk mily dicső vala,
Vegyészmérnökök, s gépészek hada.
Négy jön az északi parktól, 
Húsz osztag jött a villamos kartól.
Mechások hada áll már kint,
Vakmerő, vitéz és hazafi mind.

Odaát ádáz ellenség,
Fekete, sötét karomféleség,
Tornyok nyúlnak a magasba,
Démoni sereg gerjed haragra.
Tüskés, vastag, éles falak,
Bástyáin iszonyú, sötét hadak.

Azt súgják, bevehetetlen,
De a vitéz had rettenthetetlen.
Ez az utolsó tétemény,
Nekünk ez most az egyetlen remény.
Azt mondják, nincs esélyünk,
De egy lépést hátra sem tehetünk.

Szükség van minden erőre,
Hajnalhasdta, föl és előre!
Megrohamozzuk a hidat,
De ami vár, csak keserv és nyilak.
Elvérzünk és majd meghalunk,
Segítségre már nem számíthatunk.

Pótzh-t nem ismerőek,
Nem áztatják arcukat a sós könnyek.
E hippi nép nem tudhatja,
Milyen a bukás fájdalma.
Ágyékkötőstűl támadnak,
Csak áltudományaikban bíznak.

Hull a butaság zápora,
Mitől elhull jó harcosok sora.
Közgazdaságtant oktatnak,
S kínok közt vitézeink meghalnak.
Majd menedzsment halandzsája,
Ezer bajtársunkat lekaszálja.

Kilenc, mind sötét harcos jön,
Két busz háton, maradék a földön.
Már nagyrészük rég mögöttes,
Fáradt, sorvadt lélek lett az összes.
Nem akad, ki velük vívjon,
Szétcsapnak a tömeg közt a hídon.

Sokáig már nem bírhatjuk,
A vérünkkel e hidat áztatjuk.
Töréspontunkon vagyunk már
Nincs tovább, ez az utolsó határ.
Elfogyott minden reménység.
De most miért hátrál az ellenség?

Mifélét szőnek odaát?
Hisz megnyerhették volna a csatát!
Ott piroslik a híd lábán,
Az időzített, robbanó ármány.
Késő a hídról lejutni,
Mind a Dunába fogunk nyugodni!

A tömegből kiszakad egy,
És gyorsan a híd oldalához megy.
Elébe áll, s nagyot kiált:
"Folytassátok nevembe a csatát!"
Lerántja bombát a mélybe,
S emlékünk viszi tovább a kékbe.

Vége már az álnokságnak,
Hadaink már a túlparton állnak.
E tornyot vessük avarba,
Vulkán teteje, folyó alapja.
Ám oly ismerős alakja,
Majmolt épület, szemet zavarja.

De erősek a blokádok,
Átjutni rajtuk nyomorult átok.
Dörög ágyú és katapult,
A nagy igazságunk rájuk zúdult.
Acéllal és az erőnkkel,
E démoni sereg pusztuljon el!

Ostromgépeink dörögnek,
És halók tovább hörögnek.
Fakó lovas áll a falon,
Közöttünk is vágtat éjszakákon.
Kiért jön s mégy, nem tudhatjuk.
De szirén hangját egyre csak halljuk.

Mélyen, mélyen a vár alatt,
Óbudára vonul egy kis csapat,
Lehet, hogy vissza nem térünk,
A gonosznak muszáj véget vetnünk,
Az esküt egykor megtörték,
Itt az ydő, hogy beteljesítsék.

Hallja hangomat Óbuda:
Véget érhet szégyenetek kora!
Egykor megtántorodtatok,
Eme napon megigazulhattok!
Most, a vitézségetekkel
A sötét hordákat pusztítsuk el!

E szavakat mondta Dhaey Khan.
Hogy kihűlt világban lobbanna tán.
Egy új tűz, mely a töröttet,
Újrakovácsolná, erősebbet.
S rózsává válhatna egyből,
Az üszkös bűz becsület sebéből.

Csend telepszik Óbudára.
Tompán merednek vitéz Dhaey Khanra.
Lidérc szemekből fény ragyog,
Dárdáik hegyén fény csillog.
Kéz fehéredve szorítja.
Majd királyuk e szavakat mondja:

Hajh régen elmenekültünk,
És azóta űz minket az eskünk.
Nem mertünk mi többek lenni.
Nem mertünk magasra törekedni.
Eljött a megtisztulásunk,
Eme napon vállvetve harcolunk.

Seregünk mily dicső vala,
Kitartóak és megtértek hada.
S egyesítjük erőinket,
Hogy leigázzuk az összes linket.
Visszavonulnak a gazak.
S leomlanak előttünk a falak.

De lám, rafinált ellenség,
Megmutatva a csodafegyverét: 
Szörny jön elő a Dunából
S berántja embereink ruhástól.
Csúf, rémes csápjai vannak.
Melyek egyenként mind, harcost falnak.

Egy vitéz a hídhoz siet
S egy nyilat tegezéből kiszed
íjjával célozza fejét.
Majd kilövi az óriás szörny szemét.
A fenevad hördül egyett
És, mint egy zsírkupac, összeesett. 

A mély várban sötét terem,
Sötét trónról feláll a kegyetlen.
HR és menedzsment rabja,
Közhely és időpazarlás atyja.
Nevét gyász és bú kíséri.
A vezér: Rekh Torr, mindenki féli.

"Jöjjön a legvitézebb!" szólt.
Buzogányából sötét fény lángolt.
Mind megtorpant, kivéve egy.
Dhaey Khan kijön a sokból s elé megy.
Ragyogó kopja kezében.
Vérvörös fény ragyog a szemében.

Villámcsapás és eltűnnek.
S a Nhepthun világába teremnek.
E torz vidék most a harctér,
Áldatlan föld, hol minden véget ér.
Fabrikált és tudomány vív.
Összecsap a valós és a fiktív.

Csak másodpercek telnek el,
Majd fáradt, öreg Dhaey Khan bukkan fel.
Gazdaság átkát megtörte,
Melyet ártatlan nép eddig nyögte.
Felemeli győztes karját,
És benne tartja Torr buzogányát.

Csend telepszik Qhor Vynusra,
Az áldiplomák bohócos gyára.
Könnyű a gazdász diploma,
Olcsó sikerélmény széles útja.
Áltudományok bajnoka,
De ez a fejlődésünk alkonya.